Fórum: https://irgalom.fboard.de/

 

 

Kedves Tetsvéreim!

 

 

 

 

 

Olyan témához nyúlok most, amely sok háboruságot okozott a keresztény egyházban a különböző felekezetek között. Manapság is megosztja a gyülekezeteket  a szentekhez kapcsolódó tanítások, szokások, szertartások.

 

Nyilvánvaló, hogy a szentek tisztelete a Katolikus Egyházban illetve az Ortodox Egyházakban a legerősebb. Fentiek miatt éri is őket rengeteg támadás a többi felekezet részéről. Ez a támadó jelleg leginkább a pünkösdi és a karizmatikus gyülekezetek részéről a legerősebb.

 

Jelen írásomban nem szeretnék semmilyen állást foglalni egyik felekezet dogmatikája mellett sem, hanem igyekszem reálisan elébetek helyezni a kereszténység történelem szentjeinek életét, teljesen más megvilágításban.

 

 

 

Definició: Szentek azok a keresztény, Istenban valóságosan hívő emberek, akik életükkel és halálukkal Isten igazságát és akaratát szolgálták, átadva neki teljes valójukat, mind lelki, mind testi értelemben. Igaz rájuk az az ige, hogy "élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus..".

 

Nem voltak tökéletesek, hiszen emberek voltak, akik hasonlóan hozzánk elestek bűnökben, vétkekben, de megkülönbözteti őket az átlagos kereszténytől, hogy szívűkben olyan szeretet volt Isten iránt, hogy vétkeiket oda tudták helyezni Isten lábai elé és el tudták hagyni azokat és olyan szent módon tudtak élni, ami manapság elképzelhetetlen. Az ő szívűkben Isten tűze olyan hatalmasan lobogott, hogy cselekedeteik és életük méltán kerül az utókor elé, mint követendő példa.

 

Nem szabad őket a mai kor gőgjével lenéznünk és szinte a mese és a misztika világába helyeznünk életüket és cselekedeteiket. Nagyot tévedünk, ha ezt tesszük. Életüket, sorsukat olvassuk nyitott szívvel és testvéri szeretettek, mert fontos igazságok sugároznak ránk rajtuk keresztül. Sőt, ha engedjük, tiszta szeretetük tűze Isten iránt is megérint minket és talán mi is követni akarjuk majd őket az általuk megkezdett úton.

 

 

 

Most pedig elétek helyezem néhány szentnek az életét, életútját. Szolgálja mindez a ti épüléseteket.

 

Neri Szent Fülöp

 

 

 

 

 

Fülöp 1515-ben született Firenzében egy előkelő családban. Szívesn és jól tanult. Kora gyermekkorától kezdve vonzódik az Egyházhoz illetve a keresztény élethez. Utánozza a San Marco-kolostor dominikánusainak imádságos életét. Tizenhat éves korában egy gazdag rokonhoz, Romuló Neri üzletébe kerül. Rokonja őt kívánja majd örökösévé tenni.

 

Pontosan és szorgalmasan dolgozott annak ellenére, hogy életét nem az üzletnek akarta szentelni, hanem Istennek. Amikor tehette elment a közeli bencésekhez vagy nagányosan imádkozott a tengerparton. Kitartó imáinak hatására hátat fordít az üzletnek, a gazdagságnak és egyedül Istent akarja szolgálni. 1533-ban elment Rómába. Ott egy gazdag firenzei nemes fogadta fel fiai mellé. Növendékeit Isten-félelemre nevelte. Közben maga is tanult hittudományt és bölcseletet. Szerény életet élt. Napjában egyszer evett és hetente 3 nap egyáltalán nem evett. Mélységesen becsülte az evangéliumot. 25 éves körában eladta könyveit és árukat elosztotta a szegények között. Életét teljesen arra szánta, hogy lelki ember legyen belőle.  Vezekléseit és önmegtartóztatását megkettőzte. Teljes hallgatásban és magányban élt. 1544 pünkösdjén Szent Sebestyén katakombájában imádkozott a Szentlélek adományaiért. Öt évnyi felkészülés után ahhoz, hogy a lelkek üdvösségéért kezdjen dolgozni.

 

A tereken és boltokban egyszerűen megszólította a fiatalembereket: "Nos, testvéreim, mikor kezdünk már jót tenni?" Egyre többen követték. Bevezették a negyvenórás szentségimádást. 1550-ben a jubileumi évben rengeteg zarándokot láttak el és megalkották a a Szentháromság-testvérületet, mely zarándokok és betegek ápolásával foglalkozott. Látván cselekedeteit 1551-ben pappá szentelték. Xavéri Szent Ferenc halála után ugyérezte az ő feladata megtéríteni Indiát. Ám egy szent szerzetes megmondta neki, hogy neki Rómában kell munkálkodnia. A templom oratóriumában gyűltek össze az emberek, akik között volt világi, pap, szegény , gazdag, tanult és tanulatlan. Mindenki előtt nyitva volt a templom ajtaja. Közös hangos imádság és csöndes elmélyedés után lelki olvasás következett a szentírásból, azután rövid, egyszerű, gyakorlati szentbeszéd zárta az összejövetelt. Fülöp személyisége vonzotta az embereket. Meggyőződése volt, hogy a vidám embereket könnyeb Istenhez vezetni, mint a szomorúakat. Támadások is érték, hiszen az irigység forrt azokban akik látták az embermentésben elért sikereit. Történt, hogy a helynök bíboros elfogadva egy rágalmazást, megtiltotta Fülöpnek a gyóntatást. Fülöp a hazugság ellenére engedelmeskedett a bíboros akaratának. Néhány héten belül kiderült a rágalmak alaptalansága és újra folytathatta a gyóntatást. Olyan sokat gyűltek köré, hogy működésének színterét et kellett tennie a nagyobb Szent János temblomba. Hamarosan megalapította az oratóriánusok rendjét. Nem kívánta, hogy a rendben fogadalmakkal léphessenek be a tagok, hanem azt akarta, hogy a szeretet köteléke tartsa össze a kongregációját. Kevés, de bölcs szabályt alkotott, de elvárta a föltétlen engedelmességet. Leleményes volt a lelkek elérésében. Élete folyamán nagy hatással volt pápákra. kardinálisokra is. Róma képe nagy mértékben megváltozott.

 

1595-ben halt meg, életének 80. évében, ami abban a korban nagyon hosszú életnek számított. Halála életéhez méltó volt. Tudta, hogy elérkezett a távozás ideje. Előtte elvégezte még aznapi kötelességeit, lefeküdt és várta a távozást. Végül megáldotta azokat akik körülötte voltak és lehunyva szemét elaludt Krisztusban.

 

 

 

                               -------------------------------------------

 

 

 

Oszlopos Szent Simon (495)

 

 

 

Kisázsiában született, közel  Antiochiához. Szegény családból származott és kiskorától juhok őrzésével kereste meg élelmét. Tizenhárom éves korában történt, hogy nagy hóesés miatt juhait nem hajthatta ki. Szokása szerint tehát templomba ment.  Itt éppen a nyolc boldogságról szóló evangéliumi szakaszt olvasták fel. Nagyon meghatották a szentírás szavai, azonban nem értett meg mindent, s belső nyugtalanság, és erős vágy támadt benne jobban behatolni a hallott igék értelmébe. Egy éltesebb férfiútól aztán megkapta a világos magyarázatot: az éhezés, szomjúhozás, sírás, bántalmak eltűrése, önsanyargatás teszik az embert boldoggá. A magyarázat után az aggastyán azt ajánlotta Simonnak, hogy válassza a keresztény bölcsek életmódját, a remete életet. Simon megfogadta a jó tanácsot. Nagy bensőséggel sokszor kérte Istent, mutassa meg az utat, melyet számára kijelölt. Egy alkalommal az imádság alatt különös látomása támadt: Mintha építéshez alapot ásott volna. Közben egy ismeretlen állt melléje  s folyton biztatta, hogy mélyebbre ásson. Egy idő múlva megállította: „No, most már elég, erre az alapra akármilyen magas épületet emelhetsz”. Simon ezt az álmot úgy értelmezte, hogy minél magasabbra akar emelkedni a keresztény tökéletességben, annál mélyebbre kell szállnia az alázatosság és önmegtagadás gyakorlatában.

 

Tüstént egy klastromba kért bebocsátást. Itt tíz esztendőt töltött nagy önsanyargatásban, melynek az lett a következménye, hogy elbocsátották a klastromból, azzal az indoklással, hogy túlságos szigorúsága nem illett bele a többiek előírt életrendjébe. Míg a többiek naponként vagy minden másnap étkeztek, ő csak hetente egy alkalommal étkezett, a hét többi napján a neki kiadott élelmet a koldusoknak adta. Hogy a testi vágyakat letörje, éles pálmalevelekből sodort kötelet hordott derekán. A kötél mélyen belevágott testébe s idővel a ránövő hús rothadni kezdett és iszonyú bűzt árasztott. Csak rettenetes kínok között lehetett húsából kivenni az életveszélyes övet.

 

 

 

A klastromból való eltávozása után talált egy kiszáradt kutat, abba leereszkedett és hét napig élt benne. Az apát Istentő látomásban intést kapott s szerzeteseket küldött Simon megkeresésére. Ezek kihúzták és visszavitték a klastromba.  Rövid időn belül önként távozott a klastromból és egy hegységben telepedett le. Kőből négy falat rakott, de tetőt nem húzott föléje. Ettől kezdve soha többé nem lakott födél alatt. Ebben a kősáncban akarta étlen-szomjan tölteni a nagyböjtöt. Egy arra haladó papot megkért, hogy falazza be az egyetlen bejáratot, hogy így a távozásának, még a lehetőségét is vegye el. A pap szükség esetére betett 10 kenyeret és egy korsó vizet. A nagyböjt elteltével a pap visszajött és a kenyeret és a vizet érintetlenül találta.  Simon a földön feküdt aléltan.

 

Simon így tartotta a nagyböjtöt 28 éven keresztül.  Közben nagy híre kelt Európában és Ázsiában is. Egyre többen akarták látni, megérinteni, áldását elnyerni, tanácsát kérni. A tömeg egyre inkább terhére volt. Menekülésként azt a szokatlan módot eszelte ki, hogy székhelyét áttette egy kőoszlopra, melynek magassága eleinte 3 méter volt, majd mind magasabbra emelte. Végül egy 20 méter magas oszlopon foglalt helyet, melynek tetején egy akkora kis terasz volt, amelyen maximum csak ülni lehetet. Teljesen ki volt téve az időjárás viszontagságainak. Ezen az oszlopon elég magasan volt, hogy tudjon nyugodtan meditálni és imádkozni, elkerülve a tömeget. Összesen 30 évet töltött Simon ebben a különös lelki várban. Létrán szállt le, ha nagyritkán a kényszerűség rávitte. Élelmét szintén létrán vitték fel tanítványai. Ekkor már nem csak a szegény nép özönlött hozzá, hanem a gazdagok és a nemesek is. Simon napirendje ez volt: reggel néhány órán át imádkozott és elmélkedett. Ezután prédikált a népnek, tanácsokat osztott, kérdésekre felelt, igazságot tett.

 

Voltak azonban a remeték és a püspökök között is olyanok, akik attól tartottak, hogy Simon életmódja mögött az Sátán csalárdsága lappang. Egy alkalommal elhatározták, hogy próbára teszik, azzal, hogy követeket küldenek hozzá, hogy hagyja el az oszlopot. Ha alázatosan engedelmeskedik és késznek mutatkozik, hogy otthagyja népszerűsége színhelyét, Isten vezérli; ha azonban nem akar lejönni, hiúsága és engedetlensége kétségtelenné teszi, hogy a gonosz lélek dolgozik benne. A követek előadták a parancsot. Simon egy szót sem szólt, hanem intett a létrájáért, hogy leszálljon. Ezek után jóváhagyták életmódját. A 459. év nagypéntekén a nép szokott módon várta Simon áldását, de az áldás elmaradt. Másnap a tanítványai másztak fel a létrán hozzá, ahol holtan találták.

 

Álljanak itt végül Theodoretus püspök szavai:  „ Meggyőződésem, hogy az oszlopon-állás nem történt Isten szándéka nélkül. Azért intem azokat, kik szeretnek gáncsoskodni, hogy nyelvüket fékezzék meg; ne locsogjanak vakmerően, hanem vegyék eszükbe, hogy Isten már többször cselekedett így a lelki restek és tompák felrázására, Ezt az új és csodálatos látványt is azért szerezte, hogy a dolog újsága és csodálatos volta mindenkit felhívjon megtérésre, s így mindenkit üdvös tanításban részesítsen”.

 

 

 

 

 

                                 -----------------------------------------

 

 

 

Szent Irenaeus /304/

 

 

 

A római birodalomban a legutolsó és egyben legkegyetlenebb keresztényüldözés Diocletianus  /284-305/ császár idejében történt. A megrendült birodalom megerősítésén már több császár is munkálkodott. Felismerték, hogy szükséges kiválasztani az "istenek" közül azt aki a legerősebb, és képes összefogni a birodalom népeit egy erős szellemi kötelékben. Ezt az "istent" 274. évben találták meg Auralianus császár idejáben a "Sol Invictus"  azaz a "legyőzhetetlen nap" személyében. Ezt tették birodalmi vallássá. Bár a kereszténység akkor már elterjedt, dinamikusan fejlődő vallás volt, mégis a pogány többségnek sikerült elérnie, hogy a keresztényeket a császár kemény, kegyetlen eszközökkel üldözze. Először a hadsereget tisztították meg a keresztény katonáktól, majd 303. évben kezdetét vette egy véres üldözési hullám. Ennek esett áldozatul Ireneaus püspök. Probus római helytartó elfogatta és kényszeríteni akarta arra, hogy a pogány isteneknek áldozzon. Amikor erre nem volt hajlandó, kínpadra vonatta, majd a következő kérdést tette fel neki: "Fogsz-e végre áldozni az isteneknek?" Irenaeus így válaszolt: " Hiszen áldozom Istenemnek, amikor megvallom őt s így áldoztam neki mindig." Ezután eljöttek hozzá a felesége, gyermekei, barátai, és lábát átölelve kérlelték, hogy engedelmeskedjen a császárnak, tekintsen fiatal korára. Azonban ő hajthatatlan volt. A helytartó  újra hívatta és tovább próbálkozott a meggyőzésével. A következő bezsélgetés zajlott le közöttük:

 

" Van feleséged?"  -      "Nincsen."

 

"Vannak fiaid és lányaid?"  -   "Nincsenek."

 

"Vannak rokonaid?"      -      "Nincsenek."

 

"Hát kik voltak azok, akik a múltkori kihallgatásnál megjelentek?"   -  " Az én Uramnak, Jézus Krisztusnak parancsát teljesítettem, aki így szólt: Aki nem tagadja meg rokonait és nem mond le mindenről, nem lehet az én tanítványom, és aki jobban szereti atyját, vagy anyját, vagy fiait, vagy testvéreit, vagy rokonait, mint engem, nem méltó hozzám."

 

"Amint halottam vannak fiaid, hát legalább az ő szeretetükért áldozz."  - Fiaimnak van atyjuk, az Isten, aki az én atyám is, aki meg tud menteni engem is, őket is."

 

Ezek után a helytartó kimondta a halálos ítéletet, hogy a folyóba kell vetni. A szent kijelentte, hogy nagyobb büntetésre számított, erre Provus megtetézte a büntetés azzal, hogy először le kell őt fejezni s azután vízbe dobni.  Kivitték a Száva hídjára, ahol a következő imát mondta még el: "Uram Jézus Krisztus, aki a világ üdvösségéért szenvedni méltóztattál, nyíljék meg a te mennyországod szolgád lelkének befogadására. Őrizd meg Sirmium népét minden látható és láthatatlan veszedelemtől és méltóztassál megerőssíteni őket hitben."

 

Ezek után lefejezték és holttestét a folyóba dobták.

 

Így halt meg aki életénél is jobban szerette Krisztust.

 

 

 

                       -------------------------------------------------    

 

 

Oldal: Szentek élete, jelentőségük
Úton Krisztussal - © 2008 - 2024 - irgalom.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat